Faenza: a majolika városa

Fajansz, majolika. Így már ismerősebb? Faenza
az egész világon a kerámia szinonímája. Öt évszázada
is van már annak, hogy ez a romagnai kisváros az
európai kerámiakészítés hivatkozási pontja lett.
A mesterséget itt is a napi szükségletek hozták létre
hiszen kellettek edények, kancsók, tányérok.
De az egyszerű, napi használati tárgyak mellett
a gazdagabbak már nagyon korán használták
kifejezetten díszítésre a kerámiatárgyakat. A vidék
gazdag volt vörös agyagban, a Lamon folyó medrében
bőven „termett” és ebből valahogy szervesen fejlődött
ki a fazekasság. A többit már a kézművesek végtelen
fantáziája, esztétikai érzéke tette hozzá. Az 1400-as
években nagy volt erre a jövés-menés ezért van az, hogy a helyi motívumok keletiesek, de felfedezhetők a mintákban a hispán és mór behatások is. Muszáj valamit mondani arról az innovatív technikáról is, mely végül is elhozta a vilghírt és elismertséget Faenza városának. Az itt készült kerámiára jellemző, hogy fehérre vagy sárgára égetik 1200 fokon, majd érdes, nem átlátszó ónos bevonattal látják el. A tárgyakat korongon, rendszerint gipszmintákban formálják, és terrakottára égetik. Az ónos máz az egyszer égetett tárgyakra kerül. Az egyik nagy áttörés volt a fehér, festésre alkalmas bevonat kifejlesztése. Ez úgy volt lehetséges, hogy az ólomalapú bevonathoz ón-oxidot kevertek. A fajanszedények máza ón-ólom hamuból, homokból és konyhasóból készül. A színező oxidokat illóolajjal keverik össze, tollal és ecsettel viszik fel a tárgyakra. Az ónmázat már korábban is használták az egyiptomiak, perzsák és törökök. Európában viszont faenzai közvetítésével terjedt el. A Faenzai majolikakészítők sok helyre eljutottak és vitték magukkal, terjesztették a mesterség legjobb hagyományait. Építettek kályhákat Tirolban, Svájcban, munkájuk fellelhető számos helyen Olaszországon túl is. A sok közül egy helyi különlegességre hívnánk fel a figyelmet: Pietro Andrea Balestracci csodálatos padlózatára a bolognai San Petronio templom Vaselli kápolnájában, melyet 1079 hatszögű csempe felhasznlásával készített. Két egyforma nincs közöttük.
Az egykori San Maglorio kolostorban megnézendő a hallatlanul gazdag Nemzetközi Kerámia Múzeum.
H.M.
 

I. István és a magyar zarándokok

Eldugott kis falu Ravennától mintegy 16 kilométerre: San Pietro in Vincoli. Ki hinné, hogy a kék ruhás, tányérsapkás, autóval száguldozó csendőrök óriás fenyőktől övezett laktanyáját Szent István nevével lehet összefüggésbe hozni? Csak a kitartó kereső tud kapun belülre kerülni, ahol egy sárga műemléktáblán valóban megláthatja István
király nevét.

Ugorjunk vissza időben csaknem nyolcszáz évet. 1233-ban egy apát
a közelben vendégeskedő II. Andrással akart találkozni, hogy arra
kérje, támogassa a továbbiakban ő is azt a zarándokházat, ahol
magyar zarándokok pihenhetnek meg hosszú útjukon. Kérését azzal indokolta, hogy már I. István király is kiemelt figyelmet szentelt a helynek, és anyagi juttatásokkal segítette a zarándokház működését.
Jó időben érkezett az egyházi követ, mert II. András éppen ekkor
gyulladt szerelemre vendéglátója, VII. Azzo unokahúga, Beatrice iránt, akit hamarosan feleségként Magyarországra is magával hozott.
A szerencsétlen sorsú királynét féltékenység és intrika vette körül, és férje egy évre rá bekövetkező halála után csak cselhez folyamodva tudott kiszökni az országból, szíve alatt gyermekével, akiért
a későbbiekben oly sokat imádkozott, hogy Magyarország királya lehessen. Beatrice kolostorban élte le hátralévő életét, és ha fia nem is, de unokája, III. András valóban fejére tehette Szent István koronáját. Nos, a zarándokház és a mellette épült templom az idők során oly sok változáson és tulajdonosváltáson esett át, hogy mára már csak a legenda és az említett kis tábla
a falon őrzi a királyi emléket.
F.R.
 

Az alma és a fája

Nemcsak Kossuth Lajos, hanem egyik fia, Ferenc is nyomot hagyott az itáliai emlékezetben. Személyét nem túl rokonszenvesnek ábrázolja egy korabeli művész, Lyka Károly. Magyarországi politikai tevékenységéről is az a vélemény, hogy az alma igen messze esett a fájától, vagyis Ferenc nem apja eszméit követte. Még miniszterséget is vállalt a Ferenc József által kinevezett Wekerle-kormányban. Mérnöki diplomát szerzett, akárcsak öccse, és angol feleségével Cesenában telepedett le. A várostól délre nyílt kénbányák működtetésével vívta ki a helyiek tiszteletét és elismerését. A szicíliai konkurencia azonban erősebbnek bizonyult, és a romagnai kénbányát fel kellett számolni. Ugyanebben az évben más csapás is érte Kossuth Ferencet, meghalt felesége, Emily. A Plazzo Guidi, a boltíves árkádsorok e vidéken oly jellemző kétemeletes, terrakotta épülete, ahol a Kossuth házaspár lakott Cesenában, ma is megtekinthető.
Faragó Rita
 

Verdi színházai

Busseto Verdi születési helye. Volt már ott korábban is egy kis színházacska, ahol Verdi, még szinte gyermekként vezényelte a Bussetói Filharmonikusokat. 1868-ban, a Rigolettóval és az Álarcosbállal felavatták a gyönyörű, új, ma is létező operaházat. A közönség hölgyei zöld ruhákban (verdi=zöld) jelentek meg az avató előadáson a férfiak nyakkendője zöld volt. A mester azonban nem jelent meg az előadáson mert közismerten állandó vitában állt szülőfalujával, amit el is hagyott. A színház, számos restaurálást követően ma is őrzi az eredeti formáját, a fából készült szerkezetét a kettős páholy- és karzatsort, a csodálatos aranyozott stukkókat, az allegórikus jeleneteket ábrázoló festette medajlonokat. Fidenzában, Párma tartományban is épült egy gyönyörű színház a XIX. század közepén a zeneszerző tiszteletére: a Teatro Girolamo Magnani. Magnani, a színház díszlettervezője dekorálta magát az épületet is. A freskók, a perspektivikus festői játékok érdekesen tükröződnek a francia mintára készült, aranyozott fa keretbe illesztett tükrökben. Az 1861. évi első bemutató a Trubadúr volt. Végezetül talán a legemlékezetesebb a Teatro Regio di Parma, vagyis a Pármai Királyi Színház, melyet Mária Lujza megrendelésére építettek, és 1829-ben avattak fel. Ez a színház a Verdi-imádóknak kötelező lecke. A csodálatos építészeti környezetben minden szezonban rendkívül magas színvonalú előadásokkal várják a közönséget, az archívuma pedig kivételesen érdekes írásos és képi dokumen-tumokat őriz. A színházak egy összefüggő „tour” keretében is végigjárhatók, az utazási irodák kínálnak is ilyet.
H.M.
 

Űrhajó-auditórium Bolognának

Claudio Abbado, a világhírű olasz karmester a római után egy újabb csodálatos auditóriumot álmodott meg,amelynek megépítésére sikerült rábírnia Renzo Piano Pritzker-dijas épitészt. A koncerteknek helyet adó épületet ezúttal Bolognában valósítanák meg a városközpont mögött lévő Manifattura delle Artinak (Művészetek manufaktúrája) nevezett területen, ahol már több kulturális létesítmény áll.
A tervek szerint az épület,  amelyről már elkészült a megvalósíthatósági tanulmány, egy nagy űrhajóra hasonlít majd. Fából lesz (Makovecz Imre, a fa és az organikus építészet szerelmese vajon hogy vélekedne róla?) és építészeti struktúráját kizárólag az akusztikának rendelik alá. Ezért a felelősséget Tojota Jaszu japán specialista vállalja. A belső térben minden “ függőlegesítve” lesz - árulta el -, mivel a hang, természeténél fogva felfelé terjed.
A nézők a hagyományos koncerttermekkel ellentétben a zenekar körül foglalnak helyet, így nemcsak hallgatói, hanem részesei is lesznek az eseménynek. A 1.800 férőhelyes teremben a közönség így a hangszerek “ lerejtettebb leheletét” is hallani fogja - lelkesedett Piano, aki szerint ebben a teremben lesz a világ legjobb akusztikája. Minden hang úgy hallatszik majd, mintha “ egy Stradivari hegedűé lenne”.  Ő maga is úgy érzi, mintha egy hangszert kellene készítenie, nem egy akármilyen épületet. Látva eddigi munkásságát ezzel a művével is alázatosan belép a zenébe, “ ha csak a hátsó ajtón is. ”Az auditórium megépítésének költsége több tízmillió euró lesz. Természetesen a város támogatására és szponzorokra is szükség van.  “Ez nem lesz elpazarolt pénz. Az ilyen művek állítanak korlátokat a barbárság elé” – mondta az építész. Abbado pedig már az ott vezényelt el koncertjéről álmodik, bár még valószínűleg 3-4 év kell a megvalósításhoz.
GNL
 

A rádiótól a motorig: Ducati
 

Amikor Antonio Cavalieri Ducati 1926-ban 71 évesen
Bolognában megalapította cégét, a Società Scientifica
Radio Brevetti Ducatit, az volt a célja, hogy fia,
a rádiótechnológia úttörőjének számító fia, Adriano
szabadalmainak ipari termelést biztosítson. Az alapító
egy évre rá meghalt, Adriano és fivérei kezdetben
ebben az irányban dolgoztak: ők létesítették az első állandó rádiókapcsolatot Olaszország és az Egyesült
Államok között, valamint az első szimultán kapcsolást
az öt kontinensen. Később kondenzátorgyártásban
utaztak, majd következtek az filmvetítők és
fényképezőgépek. A második világháború során
a Ducati is hadiüzem lett, amelyet az 1943.
szeptember 8-i fegyverszünet után a nácik
megszálltak, 1944. októberében pedig
a szövetségesek lebombáztak. A háború után
kezdődött meg a motorgyártás, először a Cucciolónak
nevezett járművel, amely nem volt más, mint egy
kerékpárra szerelhető egyhengeres motor.

Bár a Ducati-fivérek 1948-ban átadták a tulajdonjogot különböző állami részesedésű cégeknek, amelynek következtében számtalan tulajdonosváltás történt az évtizedek során (1996 és 2006 között  például az amerikai Texan Pacific Groupé volt, csak 2006-ban került vissza olasz kézbe), a motoripar azonban virágzott 1954-től kezdve.  Ekkor lépett a Ducati alkalmazásába a zseniális tervező Fabio Taglioni, aki 30 éven át volt a Ducati-motorok megálmodója. Ő alapozta meg a Ducati versenygépek hagyományát is, az első 100 cm3-s motorokkal.  Taglioni tervezte a sok nagy sikert megért Ducati 750 GT-t is.
A Ducati-motorok különösen a Superbike kategóriában sikeresek: eddig 16 világbajnoki címet szereztek a Ducati-konstruktőrök és 13-at a pilóták, köztük négyet a brit legenda Carl Fogarty, aki összesen 59 versenyen érkezett elsőnek a célba. A Moto GP versenyeken 2001 óta vesznek részt a Ducatik, és 2007-ben az egyéni világbajnok Casey Stonerrel és Loris Capirossival 33 év után ismét Olaszországba vitték a csapatvilágbajnoki címet, megszakítva a japán motorok több évtizedes egyeduralmát.
2011-ben nagy fogással dicsekedhetett a Ducati: leigazolták a 9-szeres világbajnok Valentino Rossit. Az egykori motoros csodagyerek első idénye ugyan csalódást okozott, csak a 7. lett az összetett világbajnoki mezőnyben, ennek ellenére az idén is bíznak benne a bolognai csapatnál.
GNL
 

Lucio Dalla, milliók magányos dalosa

Első Lucio Dalla-élményem 1967-ből származik. A Sanremói Fesztiválon lépett fel egy kicsi, köpcös, szakállas emberke, aki rekedtes hangon adta elő Bisogna saper perdere (Veszíteni tudni kell) című dalát és közben gyanakvó szemmel méregette a közönséget. Nemcsak megjelenése volt nem mindennapi a sok jóképű, jól fésült énekes között, hanem stílusa is. Inkább közelített a rhythm-and-blues-hoz, mint az olasz canzonéhoz. Ebből az emberkéből lett az évtizedek során az olasz zene ikonja. Csak így röviden. Nehéz lenne rá más kategóriát találni, hiszen jazz-ben, rock-ban, balladákban és érzelmes dalokban egyaránt maradandót alkotott.
Ő volt az a művész, akinek születésnapját egész Olaszország évtizedek óta tudta: 1943. március 4. Mire a bolognai születésű, zongorán, klarinéton és szaxofonon egyaránt kiválóan játszó Dalla bekerült a dalosok körforgásába, már nemzetközi elismertséget szerzett jazz-körökben a Rheno Dixieland Banddel, amelynek egy időben földije, a később lírai filmjeiről ismert filmrenbdező Pupi Avati is tagja volt. Korai dalai, a Paff..bumm, a Quando ero soldato, vagy a már említett Bisogna saper perdere még a groteszk kategóriába tartoztak, az igazi nagy áttörést azonban az 1971-es fesztiválon a 4 marzo 1943 (1943. március 4.) című ballada hozta meg, egy olasz leány és egy amerikai katona nászából született „törvénytelen” gyermek története. A dal eredeti címe Gesùbambino (Kis Jézus) volt, de ezt „tiszteletlennek” tartotta a sanremói előzsűri. Agy lett a cím Dalla születésnapja. Ez lett az énekes védjegye: amikor 2012. március 1-én a svájci Montreux-ben szívrohamban meghalt, mindenütt ezt játszották, és temetésén, amelyet születésnapjára időzettek, e dal hegedűszólójával búcsúztatták.
Dalla legnagyobb nemzetközi sikerét 1986-ban aratta a Caruso című szívbemarkolóan gyönyörű dalával, amelyet a refrénje nyomán Ti voglio bene assai (Nagyon szeretlek)-ként is ismernek. Az operaária szerű dal, amelyet Luciano Pavarotti, Andrea Bocelli, és Julio Iglesias is énekelt, a nagy tenor Caruso utolsó napjait és utolsó szerelmét elevenítette fel.
Legjobb dalaiban komoly emberi-társadalmi témákról énekelt: a legnépszerűbbek közé tartozott a Piazza Grande, egy hajléktalan valóságos története, az Anidride solforosa a túlzott iparosodásről és a környezetvédelemről, a Mela da scarto (Rohadt alma) a fiatalkorú bűnözésről, a L’anno che verrà (Az év, ami jön) a 70-es éves terrorizmus sújtotta Olaszországának illúzióvesztéséről szól. Milliók szerették az olyan intimebb hangulatú darabjait, mint a Come é profondo il mare-t (Milyen mély a tenger), vagy az önironikus Tutta la vita-t (Az egész élet) is.  Közben Dalla bőkezűen osztogatta dalait, és szinte nem volt olyan jelentős olasz énekes, akivel ne dolgozott volna együtt, duettjei is élményszámba mentek, miközben egész életében magányos, zárkózott ember volt.
Dalla tehetséges színésznek is indult: a Taviani-fivérek Felforgatók (I sovversivi) című 1967-es filmjében, amelyben egy fiatal „leendő 68-as” fotóst játszott, ezért jelölték a Velencei Filmfesztiválon a legjobb férfi alakítás díjára is. Később szerepelt Pupi Avati, Mario Monicelli filmjeiben, sőt feltűnt Michelangelo Antonioni és Wim Wenders Túl a felhőkön (1995) című alkotásában is.
A sokoldalú művész a sport világában is nyomot hagyott: szenvedélyes kosárlabdázó volt apró termete ellenére, 2008-ban ő írta az olasz olimpiai csapat pekingi indulóját, és törzsszurkolója volt a Bologna futball-csapatának. Gianni Morandival, akivel ifjú koruk óta barátok voltak, közösen komponálták és adták elő a piros-kékek himnuszát Le tue ali Bologna (A te szárnyaid Bologna) címmel. Nem véletlen, hogy 2012. március 4-én Lucio Dalla gyászszertartása a Dall’Ara stadionban ért véget. Ha az olasz nyelvtanárok jó szöveget akarnak megismertetni, fordittatni a diákjaikkal, ha azokat ma már nem Giovanni Pascoli romantikus „Árva” című verse érdekli, hanem valami korszerűbb, hozzájuk közelebb álló, vegyék elő Lucio Dalla szövegeit. És hallgassák közben a dalokat. Tanulságos lesz.
Göbölyös N. László